Arra a szombatra, ami a New Yorkból hazaérkezésem utánra esett, Stephanie házibulit szervezett a „research” részleggel. Nagyon meglepődtem, hogy ilyen kedves gesztussal állt elő, azon pedig pláne, hogy az Ő házában NEKEM szervez partyt. A lányok közül mindenki jött. Először Sandy jövetele veszélyben volt, mert szegény nagyon megfázott a hét elején, de mondta, hogy akármilyen állapotban is lesz – táppénzen volt otthon – akkor is el fog jönni. J

Persze mondanom sem kell, hogy jött is, bár hangja alig volt és hőemelkedéssel küzdött!

Tüsi is hivatalos volt a buliba, úgyhogy Ő is velem tartott. Vittünk egy jó fajta vörösbort a házigazdának, Dave-nek, és házi magyar pogácsát.

Az este igen kellemesen telt, Dave csinált ismét csirkés-chilis pürét, amit már a nyáron is megkóstolhattunk. Ezt chips-szel kell enni, mártogatós. Nagyon bejött (el is kérem majd a receptet!). Volt még forró almaital, amit fahéjsnaps-szal kevertünk, hogy jó ütős legyen… J Boroztunk, eszegettünk – olyan amerikaiasan, chips, sütik, semmi kalóriaszegény étek… - beszélgettünk, fotózkodtunk. Kiderült, hogy készítenek nekem egy fényképalbumot, ami a 8, náluk töltött hónapról összeállítás. Persze csináltunk az este folyamán sok-sok fotót, hogy legyen miből válogatni, melyik mehet még bele az albumba… Ezt az albumot sajnos én még nem láttam, eljövetelemig nem készült el, de most már Tüsinél van, és alig várom, hogy újra átlapozhassam, felidézve az ottani emlékeket!

 

Vasárnap estére Kazutoékkal beszéltünk meg találkozót a Sakura Banába (itt voltunk még tavaly májusban a házassági évfordulónkon vacsorázni kettesben). Kazutoék megígérték, hogy a japán ételekről amennyit tudnak, elmondanak nekünk. Persze, ameddig az angoltudásuk terjed! J Foglaltak egy boxot is, érkezésünkkor a cipőnket le kellett vegyük, hogy beülhessünk a fa tákolmányba. Az étterem hétvége lévén tömve volt – ha belegondolok, nem nagyon láttam Amerikában üresen tátongó helyeket…! Nemhiába, ezek nagyon szeretik a hasukat és a kaja sem drága -, úgyhogy jól tettük, hogy előre terveztünk. Ayana és Yuto (Kazutoék gyerekei) ki-be mászkáltak, bár a picinek ez még csak segítséggel ment – ő még nem volt egészen másfél éves. A rendelést teljes mértékben Kazutoék intézték, mi rájuk bíztuk magunkat. A pincérnővel mindent japánul beszéltek meg – Kazuto felesége (a nevét sosem tudjuk J) már a korábbi találkozásunkhoz képest egészen jól elboldogult volna az angollal is. Nemsokára érkeztek a sushival megrakott tálak. Előtte hoztak szójabab levest is, amit mi Tüsivel hamar belapátoltunk, míg Kazutoék félretették, majd legnagyobb meglepetésemre, hidegen eszegették meg a sushi tekercsek mellé. A sushikon többféle nyers hal volt, persze hiába volt náluk szótár, nem mindegyik fajtáját sikerült kiderítenünk. J A lényeg, hogy nagyon finomak voltak! Sőt, kipróbálhattuk az egyik legnagyobb japán ínyencséget is, a tengeri sün húsával készült sushit is. Hát, ez valahogy a magyar gyomornak nem volt a kedvence…! Az este végén Kazutoéktól is elbúcsúztam – azóta már ők is otthon vannak, március végén utaztak haza végleg Japánba két év után.

 

Hétfőn este Karlene-ékhoz voltunk hivatalosak. Megismerkedtünk Karlene unokatestvérével és annak a férjével, akik hasonló korúak, mint Karlene-ék (kb. 70 évesek lehettek). Nem tudjuk, Karlene miért ragaszkodott annyira ehhez a találkozáshoz, mert a nő egyáltalán nem volt barátságos velünk, sőt egyenesen úgy éreztük, lekezel minket. A vacsora viszont finom volt, vittünk nekik házilag sütött cipót, ami még a mogorva rokonnak is ízlett.

 

Kedden délután a kardiológián volt a búcsúztatóm. Mindenkinek készültem egy „thank you” kártyával, amibe néhány személyes sort is írtam, Eddynek és Sandynek (ők lettek a kedvenceim! J) külön ajándékot vettem, igazi „csajos” cuccot kaptak tőlem, mindegyikük egy, a stílusához passzoló nyakláncot és ahhoz illő fülbevalót. Nagyon örültek, megkönnyeztük, amikor odaadtam nekik a meglepetést. A konferencia teremben délután kettőkor volt a „hivatalos” búcsúztatóm. Erről a kardiológián mindenki kapott értesítést e-mailben, úgyhogy aki ismert, az szinte mind megjelent a fogadáson. Amikor beléptem, az ajtón MAGYARUL a „Krisztina viszontlátásra” felirat fogadott (mire nem jó az internet…!). J Bent a teremben aztán a roskadozó süteményes (cookie) tálcák felett a „hiányozni fogsz”, „sok szerencsét”, „találkozunk Magyarországon” feliratok díszelegtek, ezek már persze angolul. Nagyon jól esett a sok törődés és figyelem, az, hogy ennyit készültek. Aztán egyre több és több ember jelent meg, mindenki megölelt és szerencsés hazautazást kívánt. Stephanie egy pár kedves mondatban elmondta, hogy mennyire örülnek, hogy így alakult, hogy Tüsi éppen ide jött dolgozni Omahába és én éppen a kardiológiával foglalkozom otthon, és mennyire nagyszerű időt töltöttünk együtt. Én is szerettem ott lenni! Aztán pár szóban – könnyeimmel küzdve (mondtam, hogy utálok búcsúzkodni!) én is köszönetet mondtam nekik, hogy egyáltalán lehetőséget adtak, hogy ott lehessek, bejárhassak közéjük – Amerikában nem szokás csak úgy valakit az utcáról beengedni, hogy „na gyere haver, dolgozgass itt a kórházban”, ráadásul, ha belegondolok, soha egyetlen papíromat sem kérték el, hogy igazoljam, hogy az vagyok, akinek mondom magam. Persze az USA-ban az aranyszabály, hogy MINDENT elhisznek neked, de amint egyszer hazugságon érnek, elástad magadat egy életre. Nem is hülyeség, lehet, hogy mi is jutnánk valamire ilyen mentalitással…!

Szóval, néhány szóban én is elköszöntem a jelenlevőktől. Prof. Esterbrooks sajnos nem tudott ott lenni, a titkárnőjével, Diane-nel üzent, hogy „out of town” (városon kívül) van. Sajnáltam, hogy személyesen nem tudtam tőle elköszönni, mert ő is nagyon segítőkész volt. Diane elvitte neki a személyre szóló „thank you” lapocskát. A „research” lányoktól kaptam ajándékba egy csodás ezüst és lila nyaklánc-fülbevaló együttest (hiába, nőknek ez a legtalálóbb ajándék!) és egy „friends” (barátok) feliratú medált nyaklánccal. Mint korábban írtam, a fényképalbum nem készült el, de Stephanie biztosított róla, hogy eljuttatják Tüsihez, amint készen lesz. Kaptam egy bekeretezett bizonyítványt, amely tanúsítja, hogy ott dolgoztam velük, ezt a Prof. is aláírta. Ezen kívül kaptam egy csomó „Cardiac Center” feliratú dolgot: termoszt, esőkabátokat, pólót, szatyrot. A búcsúztatón néhány olyan ember is megjelent, akikre egyáltalán nem számítottam: lányok a szív ultrahangos vizsgálóból, a terheléses EKG helyiségből stb. Jól esett, hogy ennyien el szerettek volna köszönni. J

 

Kedden Tommy Lee-vel, Tüsi kollégájával találkoztunk. Még karácsonykor kaptam ajándékba a kardiológián egy 50 dolláros éttermi kupont, ami az akcióban résztvevő bármely étteremben beváltható. Még korábban sokat böngésztem a megadott internetes oldalon, hol is kajáljuk le az ajándékot, és végül egy japán étteremre váltottuk be a bónt. Hiába voltunk két nappal ezelőtt japán étteremben, jól esett ismét a japán kultúra ízvilága … Rájöttem, hogy én el tudnék lenni kizárólag halon… J Tommy Lee örült a meghívásnak, és válogatott sushi falatok és sör mellett jól elbeszélgettünk. Tőle nem volt nehéz a búcsú, mert igazából Tüsivel dolgozott együtt.

 

Szerda este elugrottunk Attiláékhoz. Johanna éppen Washingtonban volt egész hónapban, ezért tőle személyesen nem tudtam végül elköszönni – tervek szerint New Yorkból utaztam volna le hozzá, de akkor volt a nagy havazás, ami miatt megállt az élet két napra a keleti parton. Attila édesanyja, Éva is ott volt – ő kijött Magyarországról, hogy segítsen a gyerekekkel való dolgokban, amíg Johanna nincs Omahában. Kellemes este volt, a szokásos kedves hidegtálas vacsi és bor társaságában csak úgy röpült az idő. Amikor Bulcsú és Beni aludni indult, akkor éreztem, hogy ez nehezebb lesz, mint gondoltam… De úgy éreztem, nemsokára megint látni fogjuk egymást, úgyhogy nem keseregtem. Jól megölelgettem őket, majd az este végén elköszöntem Attilától és az édesanyjától is.

 

A csütörtök szünet volt. Ránk is fért már egy kis otthonlét, hiszen hétvége óta minden este program volt. Persze tudtuk, hogy még hátra van néhány találkozó. A napot már pakolászással, takarítással töltöttem, úgy voltam vele, ha eljövök, Tüsinek ne kelljen máris házimunkát végeznie…J

 

Péntek délután hivatalosak voltunk Katie-hez. Ő a kórustársaim egyike, a másik alt, aki erősíti a templomi énekkart. Meghívta az egész reggel 9 órai kórust – Lorit, Lynnt, Johnt, Kellyt és engem – egy búcsúvacsorára. Mivel éppen böjti időszak volt, húsmentes ételekkel készült. Az este rendkívül kellemesen telt, jókat beszélgettünk, cheesecake-et is ettünk (ez nagy kedvencem lett! Az amerikai sajttorta! Azóta már itthon is csináltam! J). Amikor indulni akartunk Tüsivel hazafelé, mondták, hogy készültek még egy kis meglepetéssel. Néhány templomi ének dallamára – Amerikában inkább „beatmisék” vannak, modern dallamokkal, nem a tipikus egyházi énekekkel, mint itthon -, amiket együtt énekeltünk, Lori legfőbb közreműködésével személyre szóló szöveget írtak. Hihetetlen, fantasztikus volt! Annyira jól esett, hogy ennyi energiát fektettek belé! Szóval leültünk és a kiosztott lapokból együtt mindannyian elénekeltük a nekem szánt sorokat! Nohát, itt aztán megint a könnyeimmel kellett küzdenem.

Búcsúajándékként pedig kaptam tőlük egy keresztet, melyre ez van írva: JOURNEY (utazás) „For I know I have plans for you” declares the Lord, „plans to prosper you and not to harm you, plans to give you hope and a future.” (Jeremiah 29:11) (Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek. Jeremiás Könyve). Azóta is itt áll az éjjeliszekrényemen. Akárhányszor ránézek, ők és az együtt énekelt dallamok jutnak eszembe! J

 

Katie-éktől elugrottunk még Éváékhoz. Sajnos velük állandó elfoglaltságaik miatt már nem tudtunk egy teljes estét összehozni, de legalább egy-két órát még péntek este beszélgettünk. Fura volt a gondolat, hogy én két nap múlva eljövök és ők még Tüsivel sokszor fognak találkozni. Nagyon aranyosak voltak – mint mindig -, de úgy éreztem, hogy tőlük sem örökre köszöntem el…J

 

Szombaton már listát írtunk, mi ne maradjon ott, és próbapakolást is tartottunk. Nem szerettük volna, ha a reptéren derül ki, hogy túlsúlyos valamelyik bőrönd, ezért inkább pakolás után elszaladtunk a reptérre, hogy lemérlegeljük a csomagokat. Jól is tettük, mert az egyikben volt 6 fontnyi (közel 3 kg-nyi) túlsúly. A másik csupán 1 fonttal (közel fél kg-val) volt nehezebb a megengedett 50 fontnál (23 kg). Jól eltaláltuk! J Szóval otthon néhány dolgot még kiszedtem mindkét bőröndből. Volt, amit a kézipoggyászba gyömöszöltem be, csak az volt a baj, hogy már az is lassan elérte a másik két bőrönd súlyát… És ne feledkezzünk meg arról a csekély tényről, hogy ezt a bőröndöt az út során végig magamnál kell tartanom, felemelni a futószalagra, vagy éppen a repülőn a poggyásztartóba! Nohát, ez nem volt egyszerű művelet a bőrönd súlyának tudatában… Pakolászás közben többször próbálgattam, még mi az, amit mosolygó arccal elbírok – hivatalosan a kézipoggyász max. 18 kg lehet, de ha én „kínok kínja” kifejezéssel az arcomon teszem fel a biztonsági vizsgálatnál a futószalagra, tuti, hogy kiszúrják, hogy jóval több, és féltem, nehogy kipakoltassanak belőle valamit. Szóval, be kellett lőni a „még épphogy elbírom, anélkül, hogy megszakadnék” határt! Végül sikerült. Ami nem fért be, azt Tüsi hozza. J

 

Szombat este Karlene-ékhoz voltunk vacsorára hivatalosak. Ezt az estét négyesben töltöttük, most nem voltak mogorva unokatestvérek… Ajándékba vittem nekik egy Planet Earth c. DVD sorozatot (a BBC felvételeivel, David Attenborough-val narrátorként), fantasztikus felvételekkel! (mi is megvettük magunknak) Karlene külön kapott egy macskás „thank you” kártyát – a macskák a kedvenc állatai, nekik is van kettő -, néhány kedves sorral. Meggyőződésem, hogy fogunk még találkozni hamarosan, hiszen minden 3-4. évben egyszer elutaznak Magyarországra. Remélem, hogy az egészségük még sokáig engedi, hogy megtartsák e jó szokásukat…J

 

Vasárnap reggel elmentünk a misére, utoljára énekeltem a srácokkal. Az utolsó két dalnál aztán megeredtek a könnyeim és alig tudtam megnyugodni. Azt hiszem, az egész heti búcsú akkor érett egésszé, akkor tudatosult, hogy lezárult megint egy korszak az életemben. Nagyon rossz volt elköszönni tőlük, majd Karlene-éktól, akik szintén ott voltak aznap reggel. Csendben utaztunk Tüsivel vissza az apartmanunkba, tudtuk, hogy hamarosan eljön kettőnk számára is a búcsú pillanata… Nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar itt lesz, hiszen nemrég értem ki az USA-ba… A délelőtt pakolászással telt, aztán még befutott Sandy, akitől a búcsúajándékát akkor kaptam meg: egy nebraskás takarót! Először megrémültem, mit is fogok kezdeni egy ekkora pakkal, de aztán rájöttem, hogy ezt magamhoz ölelve fel tudom vinni a gépre. Sandy-vel mindketten sírdogáltunk, amikor elköszöntünk, vele kerültem a kollégák közül a legszorosabb barátságba. Tőle azért volt nehéz elválni, mert nem vagyok benne biztos, hogy valaha találkozunk még… Igaz, sosem lehet tudni…! J

 

Ebéd után aztán csomagjaimmal (2 db 23 kg-os és 1 db 18 kg-os, plusz a takaró és egy hátizsák) elindultunk a reptérre. Útközben nagyokat sóhajtoztunk, mindketten rettentően szomorúak voltunk az elválás gondolatára. A repülőtéren, amíg várakoztunk, még felhívtam Johannát, hogy elköszönjek tőle is. Ő is nagyon bizakodó volt, azt mondta, nemsokára úgyis látjuk egymást! Aztán nehéz szívvel Tüsitől is elbúcsúztam és pityergés közepette átmentem a biztonsági vizsgálaton. Szokásos: öv, cipő, kabát le, séta az ellenőrző kapun át, majd minden vissza. A bőröndömet kivették a sorból (a két nagyot feladtam, „csupán” a 18 kg-os kézipoggyász volt nálam és a hátizsák), kipakolták belőle a hűtőmágnes kupacot - gondolom bezavart a rtg-nél -, majd újból áthúzták a gép előtt. Szerencsére nem kellett végleg megszabadulnom tőlük, utána visszarakhattam a bőröndömbe őket (itthon nagy örömet okoztak!).

Az elutazásom napján szép idő volt Omahában. Amikor a reptéri váróba értem, rögtön értesültem a kijelzőről, hogy a gépen késve fog indulni Chicagoba. Később bemondták a hangszórókon, hogy a chicagoi havazásra tekintettel az ottani gépek később indulnak, így logikusan a visszafelé menő járatok sem tudnak időben felszállni. Kétórányi késéssel indultunk. Akkor még nem aggódtam az átszállás miatt, mert így is több, mint egy órám maradt… Volna… Azonban Chicagoban nehezen kaptunk landolási engedélyt, aztán vacakoltak a bőröndökkel is – kis gép lévén a beszálláskor a kézipoggyászt is begyűjtötték és a gép hasába tették -, úgyhogy miután ismét magamhoz vettem a kis bőröndöt, már szaladnom kellett. A chicagoi reptéren a nemzetközi terminál egy másik épületben van, ahova a terminálok között közlekedő kisvasút viszi át az utasokat. Nehezen találtam meg a kisvasút megállóját is, majd ezer évnek tűnt, mire átvonatoztam a belföldi terminálból oda. Kiszállás után ismét szaladni kezdtem – szerencsére gurulós kofferem volt, így a 18 kg húzása nem esett nehezemre -, már csak 7-8 perc volt a gépem indulásáig. Nagyon mérges voltam, mert szándékosan azért foglaltam 3 és fél órányi különbséggel az Omaha-Chicago átszállást, hogy BŐVEN legyen időm átérni… Nohát, erről ennyit! Mivel kiléptem az egyik terminálból, és átmentem egy másikba, ismét biztonsági vizsgálaton kellet átesnem. Cipő, öv, kabát le, átszaladtam a kapun, majd mentem – volna – tovább. Ekkor a marcona biztonsági tiszt megállított, és mosolytalanul közölte, hogy nyújtsam a kezeimet, lőpor mintát szeretne venni a tenyereimről és a kofferem fogantyújáról. MIIIIIIII??????????? TŐLEM???? Értetlenül álltam a dolog előtt, de aztán rájöttem, ha vitatkozom, rosszabbul járok és akkor már csak integethetek a tengerentúli járatnak. Nem akadékoskodtam, megadóan nyújtottam a kezemet, ő letörölgette valami speciális anyaggal és egy gépbe helyezte a szövetdarabot. Meglepő, de semmit nem talált! Ezután rohanhattam végre tovább… eddigre már lélekben lemondtam arról, hogy elérem a csatlakozást, de azért futottam a gépen indulását jelző kapuhoz. Amikor bekanyarodtam a kapuhoz vezető folyosóra, láttam, hogy 4 nő integetve, lelkesen buzdít, hogy most már minden rendben, ne aggódjak, megvártak, elértem a gépet! Persze mindezt lengyelül! J El sem hittem, hogy ekkora szerencsém van…

A gépre felszállva aztán láttam, hogy bőven van hely, úgyhogy választottam magamnak egy olyan kettes ülést, ahol mögöttem sem ült senki. Felkészültem a repüléshez mérhető legkényelmesebb alvásra, gondoltam, hátrahajtom majd az üléseket és aztán 9 óra múlva Európában ébredek!

A lengyel stewardess marcona arccal közölte – persze lengyelül -, hogy rakjam fel a kofferomat a felső tárolóba, mielőtt elindulunk. Mondtam neki, hogy angolul beszéljen hozzám, majd közöltem vele, hogy nem bírom el egyedül a bőröndöt… Itt akadtam el vele először. Morgott valamit, hogy legközelebb akkora csomaggal jöjjek, ami befér felülre… Befért volna, de ha egyszer nehéz volt…?! Aztán egy segítőkész fiatalember megszánt, és egy laza mozdulattal felhajította a koffert a csomagtartóba. J

Az út jól telt, könnyű és ízetlen vacsora után megittam egy pohár vörösbort annak örömére, hogy elértem a gépemet, aztán álomba szenderültem. Amikor magamhoz tértem, már itteni idő szerint délután egy óra volt (Omahában reggel 6), és osztották a reggelit. Hamarosan leszálláshoz készülődtünk.

Varsóban a reptéren másfél órát kellett eltöltenem, ami rendkívül lassúnak tűnt tudva azt, hogy csupán egy órányi repülőútra voltam Magyarországtól. Akkor már nagyon jó lett volna hazaérni. Itt már hallottam magyar szót is, majd amikor a Budapestre tartó járatra checkoltunk be, szinte csak magyarok vettek körül. A gépen egy lengyel pasi mellé kerültem, aki rögtön helyet cserélt velem, mondván, ő nem szeret az ablak mellett ülni… Én IGEN! J Úgyhogy ebben maradtunk.

Nagyon jó érzés volt 11 hónap után megpillantani Budapest fényeit! Szépnek láttam a fővárost onnan felülről. Este fél 7-kor landoltunk, akkor már sötét volt. A terminálban a futószalagon sorban érkeztek a bőröndök, de az én két „bálnám” sehogy sem akart előbukkanni. Volt egy rossz érzésem, hogy kevés volt az idő a kofferek átrakására Chicago-ban, ha én is csak futva értem el a gépet. Hát, igazam lett…! Miután már mindenki felnyalábolta a hozzá tartozó csomagokat, én jelentkeztem a vámosoknál, hogy nem érkeztek meg a kofferek. Felvették az adataimat, és nagyon kedvesen közölték, hogy amint megérkeznek, házhoz szállítják őket. Hitetlenkedtem, azt gondoltam, vissza kell értük utazni majd Budapestre.

Amikor a papírozással végeztünk, a fotocellás ajtó felé vettem az irányt. Tudtam, hogy kint a szüleim, Tüsi szülei, Kozmák és Esztikénk várnak rám. Amikor kinyílt az ajtó, megláttam a lelkes kis csapatot, mindegyikük kezében egy-egy „Mrs. Légner Omaha” felirattal. Fantasztikus volt újra megölelni őket! Köszönöm nekik, hogy ott voltak! J J J

 

Utózöngék:

- A csomagjaim két nappal később megérkeztek Veszprémbe. Az egyik bőrönd füle eltörött, de térítésmentesen fel kellett adnom egy budapesti címre, ahol felülvizsgálták, majd két héten belül küldtek egy vadonatúj, ugyanakkora bőröndöt helyette. Ez anyósomnak, Katinak külön örömet okozott, mert az előző koffert tőle kaptam kölcsön, ami megjárta Amerikát és újként tért haza. J

- Az első napokban az időeltolódás miatt rendkívül nehezen aludtam el. Érkezésem estéjén – a nagy izgalmak ellenére – hajnal ötig fent voltam (Omahában akkor volt este 10 óra), már csiripeltek a madarak és pirkadt, amikor végre el tudtam aludni. Persze addig is skype-on beszámoltam Tüsinek az utazásomról. Fura volt vele beszélni abban a tudatban, hogy előző délután még én is ott voltam a világ túlsó oldalán… Néhány nap alatt aztán tudatos korai kelésekkel visszaálltam az itteni időre.

- Az ajándékoknak mindenki nagyon örült. Szívünk szerint elhoztuk volna fél Amerikát, hogy meglepjünk mindenkit valamivel, de csak kétszer 23 kg a fejenkénti limit… Bocs…! J

 

- És a legfontosabb: Tüsi nem egészen 10 nap múlva itthon lesz! J J J

 

SZERETETTEL MINDENKINEK!!!